A zenéről szoktam írni (lásd ide kattintva) no meg született egy blogbejegyzés tavaly a személyes élményeimről (ide kattintva olvashatod el). Akkor megkaptam azt (is), hogy idézem:
“Ha a Boci-boci tarkát énekelné a Vastag Csaba, akkor is sikítozó nők tucatjai hevernének a lábai előtt…” Ésatöbbiésatöbbi. Nem szeretek vitázni, de itt kivételesen reagáltam erre. A lényeg pár ember szerint, hogy a Csaba a külsejével hódít, nem a hangjával. No, no, no… Volt szerencsém átélni az igazi zenét, az élőzene hangulatát, magával ragadó és elsöprő erejét 1-1 Vastag Csaba koncerten. (Gyere Velem! Turné). Bevallom annyira repültem a hangok szárnyán és annyira szívemig hatolt minden egyes hang, hogy az énekes, tehát a Csaba külsejét sosem néztem. Mert az élményt nem a szemem kapta, hanem a szívem, a lelkem méghozzá a fülemen át. Hamis és hazug, álszent ember nem tud így közvetíteni érzéseket, üzeneteket. Csaba EMBER JÓ ember. Ezt gondoltam. De mindig ott van az a DE…
Sokszor írtam összefoglalót vagy beharangozót a koncertjeiről. A koncert közben kinyílt a szívem repültem, szárnyaltam, érzelmek tucatjai pörögtek végig rajtam, de legfőképpen azt éreztem ÉLEK, minden rendben van, elfelejtettem a gondjaimat, a bánatomat, akkor és ott láttam a fényt az alagút végén, éreztem minden porcikámban, hogy minden jó és jó is lesz. A fáradtságom elszállt, minden egyes érzékszervem önálló életre kelt, ÉLEK a koncert közben és azt is éreztem, hogy igen ez a sok ember itt a koncerten mind EGY. Senki sem jobb, vagy rosszabb, mindenki ugyanolyan. És ez olyan érzés volt, ami utána még napokig elkísérte a szívemet, bensőmet. Ez az egyetlen olyan munka számomra, (mármint a koncertje) ahova úgy esek be, hogy utolsó pillanatig is azon gondolkodom, ááá mégsem megyek most el és mégis amikor ott vagyok elfelejtem, hogy dolgozni jöttem és csak arra vágyom: énekeljen még…
Az összetartozás varázsa legutóbb számomra kezdett szertefoszlani. Az egység kisebb csataterekre esett szét. Láttam, hallottam morgolódást, lökdösődést, beszólást rajongók között és ezek annyira megleptek. Miért? Nem odavaló, azért. A Csaba élőzenés koncertek számomra eddig az összetartozás méltó példaképei voltak, az egységé, mondhatni szövetségé. Most pedig már nem éreztem ezt olyan erősnek és ezt sajnáltam. Remélem csak átmeneti volt és lehet, hogy csak abból adódott, hogy igen szűkös volt a tér, kicsi volt a hely, a közönség viszont annál nagyobb volt.
De térjünk vissza a Boci-Boci tarkához… A legutóbbi koncerten majdnem lemaradt a riport. Az elején szoktuk, de Csaba elég későn érkezett meg és előtte már nem volt idő. Aztán úgy volt, hogy majd az este beszélgetős része után, de a koncert előtt… No akkor kicsikartam egy percet. Nem is a Csabin múlt, hogy nem sikerült több időt rászánni, de én akkor és ott nagyon mérges voltam, mert nekem a cikkhez kell a riport és azzal a kurta két mondattal nem sokat tudtam kezdeni. Lehet, hogy a fejemre volt írva (mint általában sajnos mindig látszik rajtam, ami épp az eszemben jár), de akkor ért a kellemes meglepetés, hogy nem rázott le, hanem megbeszéltük, hogy pótoljuk valamikor.
Pár email váltás után végül csak találtuk egy helyet és időpontot, ami jó volt és nagyon rendes volt, mert szerintem ő többet utazott a helyszínre, mint én. Ez volt az első alkalom, hogy koncerten kívül találkoztunk. Arra voltam kíváncsi, vajon csak odasétál-e, vagy álcázza magát, vagy sikítozó nők rohannak utána, vagy el sem jön esetleg késik.
1. Pontos volt, nem késett.
2. Nem sztárként libegett oda.
3. Abszolút nem zavarta, hogy egy játszótérre mentünk (mint riport helyszíne).
4. Az sem zavarta, hogy riport közben fél szemem mindig a mászókákon ugráló 6 éves kislányomon volt (hozzáteszem az ő fél szeme is a kislányomon volt)
5. Ja és az sem zavarta, hogy erre a beszélgetésre vittem a kislányomat is. (nem tudtam másképp megoldani).
6. És nem követte sikítozó nők hada!
Klikk a teljes cikkért.
Nyomj egy lájkot, ha kedveled Vastag Csaba előadását.